az ö emlékezete, mint alibanus bora, Efraim, mire többé nékem abálványok, én meg halgatom, és én igazgatom ötet. mind a zöldellö jegenye fát, én általam találtatot meg. ate gyümöltsöd, kitsoda bölts, és érti ezeket, értelmes és tudgya ezeket. mert igazak az ur utai. és az igazak járnak azokon, az engedetlenek pedig el esnek azokon
Magyarázat
K. Mitsoda modot ád nékünk a proféta, arra, hogy meg engesztelhesük az Isten haragját, amidön ostorát botsáttya reánk?
F Azt a modot adgya, hogy valoságal térjünk meg az Istenhez, mert ami gonoszságunk, ejtet minket, a nyomoruságokban. az ostorozás akor szünik meg, amidön ellene mondunk avétkeknek, melyek azt okozták, avéteknek pedig ugy mondunk ellene, ha szivünkböl meg térünk, de mint hogy mi magunktol, semeg nem térhetünk Istenhez, se avétket el nem hagyhattyuk, kegyelme nélkül, azért, ö azt akarja, hogy abünös meg alázván magát. meg vallya elötte igazán vétkeit, és kérje azon, hogy azokot meg botsása, és töröllye ki szivéböl, leg elsöben is azt kel tehát tselekednünk. hogy magunkot vétkeseknek üsmervén, vallyuk meg az egyházi szolgákban, büneinket, aminden hato orvosnak, és kerjük, hogy azokot töröllye el maga.
K. Miért mondgya a proféta, vedd bé ajót. és néked adgyuk az ajakink áldozatit?
F Azt akarja velünk meg értetni, hogy az ollyan bünös, a ki nem kezd az Istenhez térni, semit olyat néki nem ajálhat a mi kedves légyen, se semit olyat nem tselekedhetik. mind adig még gonoszságában meg marad; de mihent a kegyelem meg szabadittya a nyelvét, hogy vallást tehesen vétkeiröl, és nyomoruságárol, az a vallás, ugyan maga, ollyan ajándéké lészen, amelyet ajánlhattya néki, mivel ö meg nem veti atöredelmes és alázatos szivnek áldozattyát, de a proféta szerént, szükséges. hogy a vallás tételt ahálá adás kövesse, hogy pedig háláadatlan ne legyen meg szabaditojához, meg kel köszönni a meg térésnek drága kegyelmét, hogy lehesen ujjabbakot is nyerní,
K. Mit jelentnek még azok a szók. a melyeket abünösel mondattya a proféta, nem várunk többé segittséget Assurtol. se lovainkban. nem vettyük reménségünket?
(II. Épistolák: 755)